Ahová csak nézek mindenhol gyerekek. Csak kapkodom a fejem. Egyszer
a hátamon, másszor a lában előtt, vagy éppen a sarokból ugrik
elő valaki, hogy jól megijessze az ügyeletes gondozót.
Aztán attól zeng a ház, hogy az egyik gyerek a nagy rohanásban
nekiment a másiknak, és van nagy sírás. Néhány másodperces
kibékíthetetlen hadiállapot után szent a béke és a játék megy
tovább. És mi, felnőttek hiába szólunk, a játék olyan fontos,
mindent visz, még a haragot is!
Hát persze! Mert itt a tavasz, eljött a jó idő és mintha nemcsak
a természet, a növények nyernénk új erőt, hanem a gyerekek is.
Sokkal jobb a kedvük, sokkal elevenebbek. Ez érthető, mert lassan
vége a sulinak, célegyenesbe érnek az ez évi tanulmányok, és
ilyenkor sokkal könnyebb a versenypálya mellett a fűben játszani,
mint az utolsó méterekre összeszorított fogakkal minden erőt
összeszedni. De muszáj, mert vannak, akik most felvételiznek és
ezen elég sok múlhat. És ezt meg is teszik.
És már nagyon közel van a nyár, néhány hét. És addig? Van,
aki a focipályára megy, és ott vezeti le az energiáját. És
vannak, akik pecázni mennek. Lehet, hogy ők kifogják az
aranyhalat. És, ha igen, és visszadobják, még lehet, hogy a
felvételi is meglesz. De ha nem járnak akkora szerencsével, akkor
még lehet próbálkozni őszig.
