Szilvia vagyok, három kislány
anyukája. 2014. 01.10-én kerültünk az Üdvhadsereg Fény Háza
Családok Átmeneti Otthonába. Egy ismeretlen hely… ismeretlen
emberekkel…
Vegyes érzelmekkel figyeltük először
az ott zajló eseményeket. Talán kissé nehezen, de kezdtünk
belerázódni az otthon adta életritmusba. Nem volt könnyű, voltak
nehézségek, de mindig kéznél volt egy segítség…
Néhány a gyakran elhangzott segítő
mondatokból:
„Szilvia, jobban érezné magát, ha
beszélnénk róla?”
„És tudja mit, Szilvia? Isten
szereti Önt!”
„Na, jöjjön Szilvia, erre a
problémára megoldást kell találnunk!”
„Mennyire fáradt Szilvia? Jöhet egy
esti beugró (interaktív játék)??”
„Jöjjön Szilvia, beszéljünk a
gyerekeiről!”
Mik voltak a változások az életemben
az otthonban eltöltött másfél évben?
Megértettem, hogy néha el kell fogadni a kinyújtott kezet…,
hinni abban, hogy a rémálom után is van élet…, és hogy a
szabályok igenis kellenek! Hogy az esti bibliaóra után milyen
békés a lélek! Na és, hogy egy fáradt, kimerítő nap után
„activityzni” is lehet!
Megtanultam, hogy bár az otthon nem a
miénk, mégis biztonságban lehet benne anya és gyermeke…
Köszönet mindenkinek mindezért, hogy
ez az otthon lehetett számunkra a menedék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése