A gyermekek számára bizony már kezd hosszúra nyúlni a
tél, és nehezen viselik, hogy az udvari hancúr, nagy rohangálások, friss levegő
és napsütés az igényeikhez képest a napjuk minimális részét tölti ki. Mert
számukra érthetetlen, felfoghatatlan, hogy anya nem tud kétfelé szakadni, egyik
felével velük játszani, szánkózni, vagy pocsolyában ugrálni, másik felével
főzni-mosni-takarítani.
A felgyülemlett energiájuk kitörésekor néha az aula egy nagy
hangversenyteremmé változik (az éneklés, duruzsolás, kiáltás keverékét
különösen kiemeli az aula akkusztikája), a szobanövények és fotelek
akadálypálya részeivé válnak, a folyosó pedig kifutóvá. És bizony megesik, hogy
a hangerő, a távolság, vagy a lendület bemérésekor elszámítják magukat.
Megtörténnek a kisebb nagyobb huppanások, karcolások, koccanások. És ilyenkor
kerülnek elő az édesanyák, akik anyaoroszlánként kelnek gyermekük védelmére.
Legutóbb két négyéves csemetének sikerült
összeütközésbe kerülnie egymással. Görbült a száj, könnybe lábadt a szem.
Csenge (a „sérült” fél) édesanyja azonnali megtorlást követelve állt a „vétkes”
Gergő előtt. A gyerekek feje fölött a két anya indulatosan, gesztikulálva követelte
saját gyermeke igazságát.
Gergő,
a „támadó” megszeppenve nézett hol egyik, hol másik felnőttre, és mivel inkább
a feszültséget érzékelte, nem annak okát, egy idő múlva legörbült a szája és
sírni kezdett. Csenge, a „sértett” szintén megszeppenve nézett hol egyik, hol
másik felnőttre, majd a szipogó Gergőre. Ő sem értette a feszültség okát, de
inkább tudott azonosulni Gergő bánatával, így vigasztalóan átölelte,
csitítgatta. Nekik nem okozott nehézséget, hogy a „konfliktusukat” rendezzék,
egymásnak megbocsássanak.
A vitára megjelenő gondozó már csak a gyerekekre hívta
fel az édesanyák figyelmét. Kövessék az ő példájukat: bocsássanak meg
egymásnak, mosolyogjanak egymásra, és „játszanak” tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése