Egy szép napos
délelőtt megjelent otthonunk udvarán egy cica (szép fehér bundával, fekete
farkincával és két vicces szürke folttal az oldalán), és rendszeresen
visszatérő vendégünk lett. Kitartóan próbálkozott a ház összes lakójával
megismerkedni, a nyitva felejtett ajtón besurranni, és az ablakfába a
monogrammját vésni. A gyerekek persze kaphatóak voltak egy kis simogatásra,
hancúrra, de bizony a „kegyetlen munkatársak” részéről minden alkalommal csak
üldözést tapasztalt. Hiszen az előírások kerek-perec kimondják, hogy egy
intézményben macskának helye nincs. Amikor már minden riasztó próbálkozásunk
(sicc-elés, tapsolás, toporgás, stb) csődöt mondott, és őfelsége épp csak a
farkincáját legyintette meg, elindultam, hogy utolsó próbálkozásként
felkutassam a gazdáját, hogy segítséget kérjek tőle.
Amikor a
szomszédnak előadtam problémánkat, meglepetésemre könnybe lábadt szemmel
fogadta a hírt, mivel már napok óta aggódnak, hogy „Pamacs” (kiderült, hogy ez
a becsületes neve) nyomtalanul eltűnt, és még enni sem jár haza. A nagy
találkozáskor a cica lehajtott fejjel somfordált elő a bokrok alól, a gazdi
pedig mosolyogva becézgette, ölelgette, simogatta, kabátjával takargatta.
A jelenetet
látva eszembe jutott, hogy a héten a Gyermek-Biblia órán a Tékozló fiú (Lukács
evangéliuma 15,11-32.) története lesz a téma. Van valami közös Pamacs, a
Tékozló fiú és a mi történetünkben. Ahogyan Pamacs és a Tékozló fiú otthagyta a
szerető otthont, hogy jobb társaságot keressen, úgy fordulunk el mi is Mennyei
Atyánk szeretetétől, hogy a saját fejünk után menjünk. Mi is megtapasztaljuk,
hogy ha az elején jól is mennek a dolgok, mégsem boldogulunk egyedül, Isten
gondoskodó szeretete nélkül. És milyen jó, hogy Isten egészen közel jött, elénk
jött, amikor emberré lett, hogy magára vegye a mi engedetlenségünk,
elkóborlásunk büntetését. Hogy amikor találkozunk, akkor teljes megbocsátással
ölelhessen magához, ahogyan Pamacsot a gazdája, a Tékozló fiút az édesapja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése