A tékozló cica

Egy szép napos délelőtt megjelent otthonunk udvarán egy cica (szép fehér bundával, fekete farkincával és két vicces szürke folttal az oldalán), és rendszeresen visszatérő vendégünk lett. Kitartóan próbálkozott a ház összes lakójával megismerkedni, a nyitva felejtett ajtón besurranni, és az ablakfába a monogrammját vésni. A gyerekek persze kaphatóak voltak egy kis simogatásra, hancúrra, de bizony a „kegyetlen munkatársak” részéről minden alkalommal csak üldözést tapasztalt. Hiszen az előírások kerek-perec kimondják, hogy egy intézményben macskának helye nincs. Amikor már minden riasztó próbálkozásunk (sicc-elés, tapsolás, toporgás, stb) csődöt mondott, és őfelsége épp csak a farkincáját legyintette meg, elindultam, hogy utolsó próbálkozásként felkutassam a gazdáját, hogy segítséget kérjek tőle. 

Amikor a szomszédnak előadtam problémánkat, meglepetésemre könnybe lábadt szemmel fogadta a hírt, mivel már napok óta aggódnak, hogy „Pamacs” (kiderült, hogy ez a becsületes neve) nyomtalanul eltűnt, és még enni sem jár haza. A nagy találkozáskor a cica lehajtott fejjel somfordált elő a bokrok alól, a gazdi pedig mosolyogva becézgette, ölelgette, simogatta, kabátjával takargatta. 

A jelenetet látva eszembe jutott, hogy a héten a Gyermek-Biblia órán a Tékozló fiú (Lukács evangéliuma 15,11-32.) története lesz a téma. Van valami közös Pamacs, a Tékozló fiú és a mi történetünkben. Ahogyan Pamacs és a Tékozló fiú otthagyta a szerető otthont, hogy jobb társaságot keressen, úgy fordulunk el mi is Mennyei Atyánk szeretetétől, hogy a saját fejünk után menjünk. Mi is megtapasztaljuk, hogy ha az elején jól is mennek a dolgok, mégsem boldogulunk egyedül, Isten gondoskodó szeretete nélkül. És milyen jó, hogy Isten egészen közel jött, elénk jött, amikor emberré lett, hogy magára vegye a mi engedetlenségünk, elkóborlásunk büntetését. Hogy amikor találkozunk, akkor teljes megbocsátással ölelhessen magához, ahogyan Pamacsot a gazdája, a Tékozló fiút az édesapja.